Hogyan kell penészt formálni a masztixból
Tartalom
De, ha nincs, csak a holnap élve veszélyes harca hiányzik. Ha megérjük. Ha akartam: elfért a tenyeremen. Ha másként akartam: fél falu is elfért a szekeremen. Volt hozzá egy pár aranyszarvú ökröm. Ha akarom: akkora csak, akár a körmöm, ha másként akartam: mozgó hegy volt a pár ökröm.
Ha aranyszarvukból letörtem csepp darabot: hétszer annyi nőtt a helyébe.
De mert tudtam: engem a gazdagság nem boldogít, inkább arra vágytam — a boldogság gazdagítson; nem csábított az arany.
Megelégedtem azzal, hogy el-elgyönyörködjem az aranyszarvak ragyogásában.
Éltem hát vidáman s boldogan. Ezzel az ökrös szekeremmel ballagtam egyszer az esti országúton. Kétfelől hullámzott az aratásra váró búzatenger. Hullámzott a kisalföldi rónaságon. A távolban feltűnő újvári öregtemplom tűhegyes karcsú tornya, mindössze felsejlő hajóárbocnak tetszett e hullámzó nagy kalásztengeren, a Barátok templomtornyából pedig mi sem látszott… Csak néztem, néztem a hullámzó kalásztengert ahelyt, hol egykor a Pannon-tenger habjait fodrozta a szél, amikor még a messzi tájék e beltenger tükre alatt nyugodott… így hajtottam elmélázva aranyszarvú ökreimet, nyekergő-nyikorgó kerekű szekeremet, mígnem felrezzentett egy gyors röptű, alacsonyan szálló madár suhanása.
Oly alacsonyan szállt, hogy majdnem lesodorta viharvert kalapomat a kobakomról. Nosza, ijedtemben akkorára nyitottam a szemem, akár az újvári toronyóra, mely ha késett -jócskán késett, s ha sietett-jócskán sietett, és a szemem majd kiesett! Majd kiesett — úgy ám! Ha eddig nem, kerek hajót csak most láttam. Mert kerek volt, szent igaz! Kerek, akár a kerek alma. Kerek, akár a legkerekebb görögdinnye.
Kerek, akár a kerek tál, avagy a kerek világi… Szemem-szám elállt a csodálkozástól. Csak ámultam-bámultam jó darabig.
Éppen ki akartam az erekció nem elég erős a kezem a színezüst hajó után, hogy megtapintsam, amikor láttam, hogy nem hajó az, hanem a hold tréfált meg, a derék, öreg telihold.
Jót kacagtam magamon, s még mindig kacagnék, ha közben az ökröcskéim el nem kóboroltak volna. De amíg elbámészkodtam, ökrös szekerem messze járt, elhagyta a poros országutat, elhagyta a kanyargó Nyitra menti újvári határt s rákanyarodott a Tejútra. Kiabáltam utánuk torkomszakadtából, hiába. Hangom nem hallatszott el a Tejútig, nem fordultak vissza. Azóta is ott fenn járnak aranyszarvú ökreim, aranyszarvuk csillogásától olyan fényes a Tejút, én pedig maradék boldogságommal gyönyörködöm el egykori gazdagságomban, ha olykor a tisztán tündöklő esti égboltra pillantok.
Kerekítsétek csak nagyra ti is a szemeteket csillagos este, hátha megpillantjátok őket, amint odafent ballagnak boldog békességgel, végtelen messze a mi békétlen, öreg földünk felett.
Azt hiszem, amikor még minden borzalom az átélés elevenségével sajgott bennem, akkor sem sokat meséltem a deportálásról, legfeljebb regénybe, novellákba írtam bele, de csak áttételesen, és sohasem első személyben.
Ha azt mondanám: jobban izgatott a jelen és a jövő — szépítésnek hangzanék, még ha igaz is. Talán lefékezett, hogy néhány év múltán, már a magam számára is zavarbaejtően hihetetlennek, embertelenségében valószínűtlennek tűnt, amit átéltem. Végül is engedek. Lefegyverez, hogy tárgyszerűen, tudatosan, ismereteik bővítéséért kívánnak belekukucskálni az idő sötét mélyébe olyan intellektuális tudásszomjjal — állapítom meg tűnődve —, amilyennel a gazdaságirányítás szociálpszichológiáját vagy a mikroszámítógépek hazai lehetőségeit akarják megismerni.
Nos, legyen! Most már csak az a gondom, hogy a hívásra filmszerűen, füsttel, korommal, csontvázak menetével előrajzó képek közül melyikre irányítsam a kamerát. Ez az, tudom már. És gyerekeim elképedésére közlöm, hogy van egy csodaszép történetem. Talán el is mondtam már, olyan gyönyörű.
Hogyan távolítsuk el a fekete penészt a falakról: okok, harcok és megelőzés - Légkondicionáló
Azzal kezdem, hogy számomra a szónak, betűnek, írásnak, gyerekkorom óta különös varázsa volt. S azzal folytatom, hogy meg kell érteniük, ha életem ama kusza és baljós korszakában, amikor már nemcsak az étel, a ruha, a család hiánya gyötört, hanem az évezredek hosszú munkájával humanizált világ totális elvesztése — nos, e félvad állapotban az írásban sem hittem többé, még azt a pici tündöklést is elnyelte az éjszaka.
Egészen addig, amíg egyszer, kora tavaszán… Az Óriás-hegység egy szögesdrótokkal dekorált völgykatlanában lapult a barakk, ahonnét hajnalonként kivonultunk, néhány SS-katona és néhány farkaskutya kíséretében. A kettő között egyébként nem volt semmi különbség. Az Óriáshegységnek abban az eldugott csücskében nem tudtunk az égvilágon semmiről, sem az inváziós csapatok, sem merevedési kilökéssel Vörös Hadsereg, sem az egész háború állásáról.
Mindössze azt tudtuk, hogy, bár Auschwitzból elszállítottak, továbbra is az alacsonyabb rendű lények kategóriájába tartozunk, az SS-től X.
Így azután mindennap hajnali négy órakor fölsorakoztunk facipőinkben, toprongyosan, rogyadozó, horpadt fizimiskánkkal, míg végül — nyilván veszélyességünkre való tekintettel — megfelelő szuronyos, vérebes őrizet mellett elindultunk a bányaüzem közelébe, ahol az általunk ásott sáncoknak kellett az orosz csapatokat feltartóztatniuk.
Ezt persze nem mondta senki, ilyesmit a német birodalomban még feltételezni sem lehetett. Mármint, hogy az oroszok eljutnak odáig. Mi azonban hírszerzési lehetőségek híján szívesen vontunk le efféle következtetést. Hogyan kell penészt formálni a masztixból éppen, mert el erekciós gyűrű vélemények vágva az újságoktól, az írott szótól, vagyis a közlés hagyományos formáitól, a tájékozódás különös rendszere alakult ki köztünk, és — Émile között… Hogy ki volt Émile?
Alvilági-szurdokbeli minőségét, helyzetét tekintve francia hadifogoly, egyébként középtermetű, mozgékony fiatalember, déliesen, s rokonszenvesen szilaj arckifejezéssel, amely azonban egy csöpp hajlandóságot sem mutatott a vértanúságra… A franciák barakkja is ott gubbasztott az isten háta mögötti zugban Schatzlarnak hívták, hogy mi volt az eredeti cseh neve, máig sem tudomnos tehát, ott őrizték a francia hadifoglyokat is, és onnan vezényelték őket napi robotjukra a bányához, egy kormos falú, zömök gyárépületbe.
Ugyanabba a gyárépületbe, amely köré velünk — 35 kilós, markos csontvázakkal — ásatták a védősáncot. Sovány ötlet, de szerencsés is, mert útközben időnként találkozhattunk a franciákkal.
A parancs értelmében ugyan leszegett fejjel, némán kellett menetelnünk, bárminemű oldalt sandítgatás vagy gyanús mukkanás a legzordabb következményeket vonhatta maga után.
És mégis… mégis szerét ejtettem, és megismerkedtem Émile-lel. Egyszer az országúton, néhány szélesen dübörgő harckocsi közelebb szorította egymáshoz a két csapatot. Persze nem volt mindig olyan óriási szerencsénk, mint első ízben a tankokkal.
Többnyire csak kellő távolból, de az idők folyamán jól bevált jelzésekkel küldte Émile a tudósításait. Ça va! Egyik kísérőnk, aki a sapkáján halálfejet, meg apró, keresztberakott lábszárcsontokat viselt, előráncigálta bőrtokjából a pisztolyát, és a tompa végével, mintegy barátságos ízelítőül a lapockámba vágott. S minthogy a pisztolyának nemcsak tompa fele volt, hanem éles is, ez elegendő érvnek látszott, hogy Émile-lel még a szem-morzézást is abbahagyjuk egy időre.
Be kellett érnem annyival, hogy az árokból időnként fölpislogtam a gyár füstös falára, amely a franciákat elnyelte. A reggeli és esti vonulások azonban sokkal nehezebbé váltak, amióta már azt sem remélhettem, hogy Émile valamilyen rejtjeles tájékoztatást küld az eseményekről. De nem tekintettem annak, makacsul ragaszkodtam ahhoz az álmatag rögeszmémhez, hogy a szó és az írás okvetlen a szellemmel függ össze, s az emberiség nemes és emelkedett kifejezési eszköze.
Úgy vettem észre azonban, ha olykor mégis elkaptam Émile föl-fölszikrázó délvidéki pillantását, hogy — legalábbis egyelőre — esze ágában sem lett volna a francia impresszionista költészetről társalogni velem. Ellenben néhány napja az volt a benyomásom, hogy valami határozott, konkrét mondanivalója van. S fogadni mertem volna a facipőmre szerelt spárgába, sőt az aznapi marharépaadagomba is, hogy valamilyen távközlési trükkön töri hogyan kell penészt formálni a masztixból fejét.
Ez nem fog menni. Hiszen már a szemezés sem megy, ez a nyájas és évezredes közeledési mód férfi és nő között, jóllehet, mi a szemezést szolidan és kizárólag bajtársi értelemben használtuk. De már ennek is vége, meg kell tartanod magadnak a mondókádat, bármilyen komolyan és bajtársilag gondolod, kedves Émile, sajnos nem közölheted, mert a szó meghalt. Örökre elvesztette a szellem ünnepélyes-derűs méltóságát, semmi köze többé mindahhoz, amit hogyan kell penészt formálni a masztixból a fogalmakhoz: Gondolat, Szó, írás, valaha is kapcsoltam magamban.
De nem tudtam beletörődni, hogy így van.
És a schatzlari konok tél, meg a csüggedés kellős közepén, önbiztató társasjátékba kezdtem. Persze a lehetőségekhez szabott, egyszemélyes társasjáték volt; vizsgakérdéseket tettem fel magamnak. Mi a neve Tonio Kroger tánctanárának? Hogy hívják az öreg Thibault írnokát?
Penészgomba
S míg ásóm a fagyott agyaggal küszködött, emlékezetem előkaparta a tánctanárok gyöngyének figuráját, s nevét: Knaak úrnak hívták.
S ki sem mondhatom, mennyire megörültem, amikor vérszegény memóriámmal sikerült a fanatikus Rahmetovot meg a lobogó kis Gavroche-t nyakon- csípnem. Csakhogy erőm fogytán, az emlékezetem, s ezzel a játék is elakadt. Három-négy napba tellett hogyan kell penészt formálni a masztixból, amíg az árok mélyén Natasa Rosztova egy ifjú lánykori udvarlójának, Gyenyiszovnak a neve hogyan kell penészt formálni a masztixból jutott.
Egyre nehezebben tudtam a neveket, s velük az írás egész varázsát felidézni. Tél vége felé — vagy a tél el is múlt már?
Ezredvég - II. évfolyam, /4. április (1)
Minden hiába — hasított belém a riasztó felismerés. A valóság az, hogy nekem már nem lesz többé részem az írott szó gyönyörűségében. Soha, soha… És ekkor, egy kora tavaszi, mindenesetre még zimankós reggelen, különös dolog történt. Az alacsony, szürke ég alatt, a szemközti gyárépületen feltárult egy ablak, s az ablaknyílásban megjelent Émile huncut, mediterrán ábrázata.
A következő percekben derékig kihajolt, majd szapora, ügyes mozdulatokkal, s fehér krétával, valamit írni kezdett a falra. Pillanatig elállt a szívverésem. Egyébként is, hihetetlen elbizakodottságában még csak el sem tudta képzelni, hogy létünknek, lényünknek van egy része, amely az ő számára megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen, amely fittyet hány neki, s kereket old. Émile pedig fürgén rótta az óriás, nyomtatott betűket, vigyázva, hogy olvashatók legyenek.
Tökéletes hidegvérrel végezte ezt a technikailag, s eszmeileg is nyaktörő mutatványt, ráadásul fordítva írt. Tudniillik feléje tótágast kellett állniuk a betűknek ahhoz, hogy felénk egyenesen álljanak. Amint egy sorral elkészült, letörölte és írta a következőt. Az életével játszik — gondoltam lélegzetfojtva.
De Émile mindvégig jobban hasonlított egy pajkos démonhoz, mint egy vértanúhoz. Szemfényvesztő bravúrral működött, mint egy nagyvonalú Puck, aki a mókát a lehető legmerészebben s legcéltudatosabban értelmezi.
Mi a különbség a bitumen alapozó és a bitumen masztix között?
Megírta, hogy meddig jutottak a szovjet csapatok, melyik nagyobb várostól hány kilométerre állnak. S noha a betűk meglehetősen botladoztak, mégis szinte lebegve, s szárnyalón léptek a falról a légbe, s áttörték a láthatárt. És akkor az írás, ott a kopott, szutykos gyárfalon — visszakapta varázsát. Emberhez méltó, tiszta szférákba emelkedett, és… akár valami csillag, egy ici-picit tündökölt.
Felnőtt gyermekeimre nézek. Vajon értik az írás, a szó, a betű elvesztése — az emberivé formált világ elvesztése — miatt érzett akkori rettegésemet? Értik, de mintha valami másra asszociálnának. Arra, hogy vajon őket nem fenyegeti-e hasonló veszély?
Mintha a szereposztás hirtelen megcserélődne, ők néznek rám kérdőn, hogy megértem-e, miért válaszolják: — Nem is olyan gyönyörű történet!